„Amikor belekerültem ebbe a bizonytalan helyzetbe, folyamatosan kellett rájönnöm, hogy másként kell a dolgokra néznem. Meg kell tanulnom, hogy örüljek annak, amit kapok, és ne azt nézzem, amit nem kapok. Az életben nem jár semmi, hanem az élet adja azt a sorsot, amit felvállaltál, és ezt persze le lehet járni jól és kiegyensúlyozottan, de le lehet járni rosszul és szenvedve is. Ha én ezt el tudom fogadni, akkor nyert ügyem van.”

- Mennyi idős vagy?

- 45.

- Mi a végzettséged?

- Főiskolán, művelődésszervező szakon végeztem. Közben pedig tanultam festménybecsüsnek is. Ez egy két éves BÁV tanfolyam volt és középfokú végzettséget adott. Itt fel lehetett venni különböző művészeti ágakat is, amelyekből a festményt befejeztem és elkezdtem a műtárgyakkal is foglalkozni, de akkor lettem terhes, így ez aztán a műtárgy szak már abbamaradt.

- Mivel foglalkozol?

- Most? Hát szörnyűséggel! Egy követeléskezelő cégnél irodában dolgozom, hat órában. Elvileg irodavezető vagyok, gyakorlatilag ez egy teljesen adminisztratív munka: telefonok, e-mailek, papírok katalogizálása, ügyvédi levelek kezelése stb. Én kezelem az ügyfelek dolgait, de ma már a követeléskezelés olyan, hogy az ügyféllel gyakorlatilag nem is beszélsz. Ezért van az, hogy papírmunka az egész. Hát, ez történik abban a hat órában. Az egyetlen dolog, ami miatt szeretem, az a szocializáció, vagyis, hogy emberekkel találkozom. Jó helyen van az iroda, bent a belvárosban. Ezt szeretem ebben. A többit azonban nem. Vagyis a munkát magát nem, hiszen semmi kreativitást nem igényel és egyszerűen lefogja az erőimet. Mindig azt érzem, hogy „Úristen, én itt kiszáradok!” és mintha ez az egész automatává tenne. Persze a pénzért csinálom, ezt tudom, de emellett mindig meg kell találnom, hogy mi a történetem az ott lévő emberekkel, különben nagyon nehezen viselem. Ami még nehéz számomra, hogy nem szeretek kötötten, kilenctől négyig ott lenni valahol. Az zavar, hogy olyan, mintha a saját szabadságomból vennének el azzal, hogy nem tehetek meg dolgokat, miközben tudom, hogy van saját felelősségérzetem. Rossz, hogy valakinek külön szólnom kell, hogy ha elszaladok valahová fél órára. Vagyok olyan felelős felnőtt, hogy ne kelljen nekem minden apró dolgomról beszámolnom másnak. Ez a része nagyon nehéz, ez a fajta elszámoltatás.

- Családi állapotod?

- Nem is tudom. Ha férjnél lettem volna, elvált lennék. Egyedül nevelem a kislányom.

- Hol élsz?

- Budapesten.

- Mindig is itt éltél?

- Nem. Debrecenben születtem, aztán a szüleim elköltöztek egy vidéki faluba. Tizenkilenc-húsz éves korom körül költöztem Budapestre, azóta vagyok itt. Ott vidéken úgy éreztem, hogy már kevés az impulzus, ezért jöttem el, s kezdtem el Budapesten dolgozni.

- Ha már ez szóba kerül, hadd kérdezzem meg, hogy mit jelent számodra a mostani irodai munkád?

- Az égvilágon semmit. Pontosabban csak annyit, hogy pénzt kell keresnem. Ez egyébként nagyon érdekes. Most asztrológiát is tanulok. Abban látom, ahogy a képletben is elválik a hivatás meg a munka, hiszen az nem ugyanaz. És ezzel van, aki nagyon jól boldogul, mert úgy él, hogy van egy dolga a világban, amit megtesz. Emellett van a hivatása, ami mozgatja, ami felé szeretné vinni az életét, és mivel ez nincs ellentmondásban a munkájával, e téren nincs gondja. Nálam azonban ez a két terület ellentmondásban van. Úgy gondolom, hogy nekem van dolgom azzal, hogy megtaláljam azt a területet, amellyel szabadon, de munkával tudok pénzt keresni.

- Arra gondolsz, hogy az egyik ember elvégzi az adott munkát és ha emellett egészen más hivatása is van, azt esetleg ki tudja élni a szabadidejében (pl. hobbiban) és ez neki így teljesen megfelel, míg Neked ez nem felel meg?

- Igen, tulajdonképpen erről van szó.

- A Te esetedben miért van ez így?

- Mert úgy érzem, hogy amit a munkámmal töltök az elvesztegetett idő. Bár tudom a fejemben, hogy ezzel pénzt keresek és ez a dolgom, de azt is tudom, hogy hosszú távon ezt nem tudom így csinálni és most ezért keresem lehetőségeimet, hogy miként tudnék olyan munkahelyet teremteni magamnak, amely egyben a hivatásom is, vagyis olyan munkát szeretnék, amiért ebben a világban élek.

- Mi a Te hivatásod?

- Ez biztosan egy olyan tevékenység, amelynek köze van az antropozófiához, az asztrológiához, a művészethez. Nincs itt arról szó, hogy én szellemi tanító szeretnék lenni. Inkább arról, hogy azokat az elveket szeretném megvalósítani valamilyen gyakorlati tevékenységben, amely az előbbiekhez igazodik. Ez lehetne akár kertészkedés is, vagy ilyesmi. Olyan ez, mint amikor művelődésszervező szakra mentem. Sokan azért mennek oda, mert „könnyű diploma” (és egyébként tényleg az). De én ott is film szakra jártam és nem a népszerű szakra, mint a média, vagy marketing. Ez persze semmilyen gyakorlati szakmát nem ad, ezzel nem lehet pénzt keresni, mégis engem ez érdekelt, ezt a szakot választottam. Az életemre visszanézve látom, hogy mindig olyanra voksoltam, ahol el tudott indulni a kreativitásom, a művészi vonal, vagy azok az érzések, amelyek magasabb szempontból mozgatnak. Ezért tudom, hogy nem leszek képes belesimulni abba a járomba, amit két éve csinálok, hiszen két éve dolgozom itt az irodában.

- Belekezdtél már az új utadba?

- Szerintem bele. Már egy ideje háromhetente találkozunk egy kis csoportban és antropozófiát tanulunk. Az antropozófia már vagy húsz éve az életem fontos része és most vettem a bátorságot, hogy saját csoportot hozzunk létre, ahol nem vezetőként, inkább koordinátorként szerepelek, illetve lelkes tanulóként. Eszembe jut, hogy egyszer a Facebook-on beírtam a „Mi jár a fejedben?” részhez, hogy „A kreativitás”. És rájöttem, hogy engem mindig ez mozgat. Hogy mit is kellene csinálnom ahhoz, hogy a dolgok szebbek, többek, harmonikusabbak, emberibbek legyenek... nekem mindig ekörül forog az életem. Fontos azt látnom, hogy mit adhatok bele valamibe, amitől mindenkinek jobb lesz. Ebben annyi az önzőség, hogy nekem magamnak is jó érzés ezt csinálni. Ugyanakkor tudom, hogy ezzel a szemlélettel másnak is jót teszek.

- Ezen a háromhetenkénti találkozón kívül milyen más konkrét lépéseket tettél a változás felé?

- Ezen kívül asztrológiát tanulok. Ez a vonzódásom már nagyon régi, de korábban sosem volt igazán időszerű. Amikor még együtt voltam a korábbi párommal, megszületett a kislányunk, nem voltak anyagi gondjaim sem, igazán felhőtlen volt az életem. Ezért aztán belesüppedtem abba a helyzetbe és nem volt motivációm igazán mozdulni. Az élet akkor dobál a megoldások felé, amikor bajban vagy. Ezért miután szétváltunk, már ott volt előttem az a kép, hogy olyan dologgal szeretnék pénzt keresni, ami egyben a hivatásom is. Szeretném használni mindazt, amit eddig megtanultam. Mára már tudom, hogy valahol itt lesz a megoldás: az antropozófia és az asztrológia összefonódásában, de ehhez még sok időre lesz szükségem. Illetve az biztos, hogy nem szeretnék beállni a sokmilliomodik ezoterikus tanítók sorába és még véletlenül sem szeretnék spirituális tanácsadó lenni.

- Ha az nem, akkor mi szeretnél lenni?

- Pontosan még magam sem tudom. Mindig baj van az én célkitűzéseimmel. Sok rövid távú célkitűzésem van, ezeket többnyire el is érem, de a nagy végcélt nem látom. Úgy érzem, hogy nagyon jól pörgök rövidtávon, de a hosszú távú célt mindig eltolom. Ezen még van mit dolgoznom. De mára már biztosan érzem azt, hogy a jövőben ez a kettő (antropozófia és asztrológia) össze tud érni valahol és ez a kép bizony össze fog állni. És ehhez tényleg ennyi idősnek kell lenni, ez nem ment volna korábban. Persze gyakran ott motoszkál bennem, hogy „Te ennyi idősen még tényleg nem tudod, hogy mit csinálsz majd, mit akarsz az életben?”. Egyszer az asztrológusom is mesélte, hogy elment hozzá egy hatvanvalahány éves ember, aki megkérdezte, hogy mi az ő életfeladata, mire az asztrológus megdöbbent, hogy ennyi idősen még hogy nem jött rá erre. Én pedig haragudtam ezért, amikor ezt mesélte. Mert ilyet nem lehet mondani. Miért ne lehetne olyan, hogy akár egy életen át nem jön rá valaki, hogy valójában mi is az életfeladata? Ezért nekem hosszú távú célom ennek a megtalálása. Még nem tudom, hogy mi lesz az én jármom, de az életesemények alapján már a körvonalát talán látom.

- Ez olyan, mintha most 45 évesen azt mondanád, hogy néhány évvel ezelőtt felszálltál egy vonatra, amelyből látod a következő megállókat, de még nem látod pontosan, hogy hová is visz a vonat, mi lesz a végállomás.

- Pontosan erről van szó. Ami jó, hogy már a picit távolabbi megállókat is látom. Amíg a kislányom apukájával együtt életünk, addig olyan nagyon könnyű volt az életem, egyáltalán nem volt szükségem megállók nézegetésére, sőt talán fel sem szálltam a vonatra. Emiatt egy fontos fordulópont, életem igazán központi eseménye a mi válásunk. Nekem ez a mai napig nem amiatt fontos, mert még mindig az ember hiányzik, akitől elváltam, hanem, az egész rám gyakorolt hatása a lényeg. Ha én akkor nem tettem volna bele magamat egy teljesen más, egyben sokkal küzdelmesebb, sokkal magányosabb, sokkal több bizonytalansággal járó élethelyzetbe, akkor most nem ülnék azon a bizonyos vonaton és nem lennének állomások, amiket figyelnem kell.

- A válást akkor hogy élted meg?

- Mire oda jutottunk már nagyon szükségszerű volt. 26 éves korom óta tizennégy éven át voltunk együtt. A kislányunk születéséig semmi ellenérzésem nem volt az együttlétünkkel kapcsolatban. A tekintetben, hogy mit szeretünk csinálni nagyon egyformák vagyunk. De amikor az embernek gyereke lesz, akkor ezek a dolgok változnak. És hál' Istennek, hogy változnak, hiszen akkor már végre nem csak rólam szól minden. Öt éves volt a kislányunk, amikor elváltunk, tehát eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy ez a változás már nem megy együtt. Pontosabban azt láttam, hogy én változom, de ő nem. Két vonat elment egymás mellől. De ez addigra már nagyon szükségszerű volt. Ha nem mentünk volna szét, sokkal magányosabb lennék vele, mint így egyedül, hiszen egy társ mellett megélni a magányt jóval nehezebb, mint egyedül. Egyszóval az elválást viszonylag jól éltem meg. Ami ebben igazán nehéz, az maga az élet, ami ezután rám szakadt. Amit egyébként nagyon nehezen élek meg, az éppen az egyedüllétem. Nehéz az, hogy nincs, akit szeressek.

- Szokták mondani, hogy a legjobb tükör, amit egy ember kaphat az életben, az a saját gyermeke. Neked a kislányod milyen tükröt tart eléd?

- Ez nagyon érdekes, mert hasonló dolgokon gondolkodtam épp a minap. Olyan, mintha a kislányom azért választott volna engem ebben az életben, mert önmagából bizonyos részeket általam tud megélni. Mert én annyira olyan vagyok mint ő, miközben ő még gyerek, ezért nem tudja mindazt kifejezni, amit én már igen. Bizonyos tulajdonságokat én játszok le neki, ami benne eltemetve zajlik. És persze fordítva is igaz. Nagyon furcsa ez.

- Tudnál valami konkrét példát mondani?

- Például önvédelem szempontjából van ilyen. Nagyon tüzes gyerek, de közben rengeteg szeretet van benne. És nagyon szabad gyerek. És abból fakadóan, hogy sok benne a szeretet, a tűz és a szabadság, nagyon sérülékeny. Sokszor van, hogy bizonyos helyzetekben meg kellene védenie magát, de nem teszi, sőt a másikat felmenti és felemeli: azt mondja, hogy a másiknak volt igaza és ő a rossz. Sokszor van tehát, hogy elnyomja önmagát. Ami érdekes, hogy én is ezt élem meg belül. Én azonban a külvilág felé egy azonnali ellenállást mutatok és ezt ki is fejezem az adott helyzetben. Mindig azt érzem, hogy ő is annyira szeretné kifejezni, amit gondol vagy érez, de még nem tudja megcsinálni. Még nincs meg hozzá a szükséges fogalmi rendszere. És persze ezzel nagyon nagy leckéket ad nekem is, hiszen látom a belső hasonlóságot és a különbségeket a reagálásban. Persze nem tudom elképzelni, hogy az milyen lehet, ha az embernek több gyermeke van, de ez a viszony így nagyon szép. Gyakran látom őt nagyon bölcsnek. Már most várom, hogy mire ő felnőtt lesz, vajon mikre fog engem tanítani. Mindemellett ez a kapcsolat egyáltalán nem birtokló. Már csak azért sem, mert ugye nekünk meg kell tanulnunk elválni, amikor az apukája hétvégén elviszi. Egyébként sokszor van, hogy csak figyelem, de nem álmában, hanem amikor rácsodálkozik valamire, vagy belemélyül valamibe. Néha el sem hiszem, hogy ő itt van nekem. Nagy ajándék ez, amikor az embernek gyermeke van!

- A harmónia és boldogság mellett, van-e olyan, ami jelenleg nehézséget okoz számodra?

- Van. Majdhogynem minden. De tényleg! Bár szépen hangzik, hogy én itt építgetem magam és jól megvagyunk a kislányommal, de azért ez az egész nem ilyen egyszerű történet. A válásom gyakorlatilag egy burokállapotból való kiröppenést jelentett. Én előtte egész életemben a burokban voltam. Már korábban is egy hosszabb, öt éves kapcsolatban éltem, ami alatt szintén nem dolgoztam. Mindig tartva voltam valaki által. Ez mindig egy szabadságból adódó együttműködés volt az eddigi partnereimmel. Most először vagyok olyan helyzetekben, amelyek számomra korábban ismeretlenek voltak. Például, hogy elmentem dolgozni. Huszon-egynéhány éves koromig dolgoztam, aztán nem kellett munkahelyre bemennem. Nem azt mondom, hogy nem dolgoztam semmit, de pénzt nem kaptam azért, amit csináltam. Ez a váltás eléggé tönkretett bennem néhány érzést, például a reményeimet. Hogy amikor meghozok egy döntést, azzal a reménnyel hozom meg, hogy utána jobb lesz a élet: a tarthatatlan helyzetem megváltozik, vagy mondjuk jobb lesz. És közben meg nem ez történik. Gyakorlatilag havi küzdelmeim vannak anyagilag: hogy autót tudjak fenntartani, hogy ki tudjam fizetni az iskolát, a lakást. A másik, hogy nincs társam. Voltak átmenetileg partnereim, de az más, miközben úgy érzem, életerős nő vagyok. Öt éve tart ez az állapot és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs bennem néha reménytelenség, hiszen nem érzem úgy, hogy akadályt gördítenék a dolgok jobb folyásának útjába. Mindezek mellett megjelentek olyan egészségügyi problémák is, amelyekre azelőtt nem is gondoltam, hogy nekem lehet ilyen, például a pajzsmirigybetegségem, ami mára már elmúlt, de három évig ezzel is küzdöttem. Ezekről persze tudom, hogy mind a lelki bizonytalanságomból fakadnak. Így van ez a kislányom apukájával is, hiszen több dologban másként gondolkodunk és mivel már nem vagyunk együtt, ezeket nehéz megbeszélni. Neki már van másik családja és persze onnan is van befolyás. Mindezt fájdalmas megélni, hiszen a kislányom bekerült egy libikókába: egyszer itt van, egyszer ott. Nem mondja ki, hogy „itthon vagyok”. A múltkor azt mondta, hogy „Anya, ma nálad alszom.”. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy „Kicsim, te itthon alszol.”, és ekkor döbbentem rá, hogy neki ez az állapot nem tiszta. Hogy amikor velem van, akkor bizony itthon van. Ezek azok a lelki tényezők, amelyeket nagyon nehéz feldolgoznom. Mindeközben van arra hajlamom, hogy tudok nagyon jól is lenni, nem görcsös. De tudok nagyon rosszul is lenni. Amikor belekerültem ebbe a bizonytalan helyzetbe, folyamatosan kellett rájönnöm, hogy másként kell a dolgokra néznem. Meg kell tanulnom, hogy örüljek annak, amit kapok, és ne azt nézzem, amit nem kapok. Az életben nem jár semmi, hanem az élet adja azt a sorsot, amit felvállaltál, és ezt persze le lehet járni jól és kiegyensúlyozottan, de le lehet járni rosszul és szenvedve is. Ha én ezt el tudom fogadni, akkor nyert ügyem van. De nagyon úgy tűnik, hogy a jelenlegi helyzetemet nem tudom elfogadni. És itt tartok most. Hogy ha a sorsom ennyire hektikus marad, akkor azt, amivel már jó régóta foglalkozom (a magasabb világok üzenetével és tartalmával), bizony gyakorlattá kell tennem. Ne csak szajkózzam, hanem éljem meg. Olyan, mintha folyton fel lenne nekem téve a kérdés: „Tudsz-e aszerint élni ebben a világban, ahogyan azt mondod?”. És ezt a kérdést ilyen nehéz körülmények között kell feltenni, hiszen ilyenkor vagyok igazán próbára téve. Egy rendezetlen lelki élet hiteltelenné teszi az embert.

- Most, hogy szóba került a reménytelenség és a sok nehézség, amivel szembesülsz, azon gondolkodtam, hogy ha most egyetlen dolgot kívánhatnál, vajon mi lenne az?

- Vagyok olyan szigorú magammal, hogy mindig azt szoktam kívánni, ami nekem nem jó. A három alapvető kívánság szerintem mindenkinél azonos: kapcsolat, pénz és egészség. A kapcsolatban azért ott van a gyerek is, ami nekem megvan, tehát szeretet erőkkel el vagyok látva. És akkor még kívánhatnám, hogy legyen pasim, vagy legyen pénzem, hiszen ezek alap dolgok az életben. De, mindig ott van bennem, hogy mindezek ellenére, ha én magamat nem találom meg, akkor lehet, hogy megint elrontom, vagy elrontjuk és akkor megint ugyanoda jutok, ahonnan elindultam. Ezért inkább azt mondom, hogy az életfeladatom felé szeretnék haladni. Ez az én kívánságom. Ezt már korábban is kívántam és tényleg megadta az élet. Hiszen tudom, hogy haladok az életfeladatom felé és persze hogyan másként, ha nem a nehézségeken keresztül vezető úton? Ha megint kívánhatnék, ugyanúgy végigfutna a fejemben, hogy legyen társam, ki tudjam fizetni az összes számlámat stb. Ez sokat adna, hiszen a nap 6-8 órájában biztosan foglalkozom ezekkel a kérdésekkel. De végső soron, megint oda jutok, hogy nem ezt kívánnám. Hanem ismét azt, hogy találjam meg azt az ösvényt, amelyen nekem kell haladnom. Mert ha az ösvényre rátalálok, az biztos, hogy fogom tudni, hogy „Ez az én utam!”.

- Igen, de korábban már említetted, hogy valójában már rátértél az utadra. Lehet, hogy inkább már a végállomást szeretnéd látni?

- Lehet! Ha nem is láthatom még, de legalább nevesíteni tudjam, hogy mi felé tartok. Ez fontos lenne! Mert ha tudom, hogy mi lesz a végállomás, akkor a hátralevő idő, vagy a megállók száma már tulajdonképpen mindegy. Mert akkor már tudom, hogy hová visz az utam.