„Nekem nem az a célom, hogy minél híresebb lehessek, vagy hogy minél rangosabb helyeken léphessek fel, hanem az, hogy jelen lehessek ebben az egészben.”

- Mennyi idős vagy?

- 31 éves vagyok.

- Családi állapotod?

- Vicces, mert most az ugrott be, hogy „nőtlen”. De persze valójában hajadon vagyok.

- „Nőtlen”, ez jó...

- Igen, ez azért ugrott be, mert volt egy bolondos néprajzos társam (lány persze), aki egyszer egy igazoltatás alkalmával azt mondta a rendőröknek, hogy „nőtlen”. Azóta, ha a családi állapotomra rákérdeznek, mindig ez a történet jut eszembe.

- Ez vicces, mert néhány hete, akivel éppen beszélgettem, szintén megtorpant a családi állapot kérdésnél. Neki a „szingli” és a „nem élek párkapcsolatban” kifejezések nem tetszettek. Valahogy rátaláltunk az „önálló” szóra, ami már közelebb állt hozzá.

- Nekem ez a hajadon tetszik igazán. Már nem is nagyon használjuk ezt a szót, mert az idők során kiszorította a „szingli”. Pedig szerintem a „hajadon” méltóságteljesebb hangulatú szó.

- Igen, egyetértek, a „hajadon” szó nekem is tetszik. Mi a végzettséged?

- Néprajz és német szakos bölcsész és tanár vagyok.

- Mi a foglalkozásod?

- Népdalénekes. És délelőttönként hivatalvezető vagyok egy református templomban. Valójában muzeológusként dolgoztam korábban egy vezető néprajzi múzeumban, de abban a munkakörben négy-öt év után nagyon elfáradtam. Mivel akkoriban kezdtem közeledni a 30-adik évem felé, azt gondoltam, hogy mikor engedjek teret az éneklésnek, vagyis amit pici gyerekkorom óta a legjobban szerettem csinálni, ha nem most. Mert hát addig mindig tanultam és dolgoztam, így az éneklésre a szabadidőmben maradt lehetőségem. Ezt végiggondolva nagy levegőt vettem és kiléptem a nagybetűs bizonytalanságba. Életemben először a családom sem szólt bele a döntésembe, sőt támogatott. Most már két és fél éve, hogy ebben a felállásban dolgozom. Nem könnyű, de számomra nagyon megéri, mert szeretem.

- Hol élsz?

- Budapesten.

- Itt is születtél?

- Igen, de éltem Hannoverben is, illetve annak külvárosában Hemmingenben két évet, mert édesanyám ott él 18 éve. Tizennégy éves voltam, amikor kiment. A szüleim elváltak.

- És Te édesapádnál maradtál?

- Nem. Valójában 7 éves voltam, amikor elváltak. Ez egy nagyon nehéz válás volt, hosszú éveken át tartott. Aztán amikor nyolcadikos voltam, édesanyám kiment Németországba, majd férjhez ment. Eleinte a gimnázium kollégiumában laktam fél évet, majd kikerültem két évre Németországba. Mindez idő alatt a húgom, aki egy évvel fiatalabb nálam, a nagymamámnál élt. Miután visszajöttem, tizedikes lettem. Tizenegyedikes lettem volna, de mivel a magyar állam nem ismeri el a külföldön elvégzett gimnáziumi tanulmányokat, ezért az egyik tanév anyagából vizsgáztam, a másik évet pedig újrajártam. Így aztán egy osztályba kerültem a húgommal és tizedikes korunktól egyedül éltünk.

- Egyedül? Ennyi idősen?

- Igen, a családi lakásunkban éltünk. Ez nem volt igazán legális. Az iskola felé azt kommunikáltuk, hogy a nagymamánknál lakunk. Apunak pedig nem mondtuk meg.

- A szüleitek anyagilag támogattak?

- Hát igen, valamennyire, hogy túléljük...

- És ezt az egyedül élést, hogy lehet túlélni tizenéves korban?

- Óh, simán, nagyon jól megvoltunk! Sőt, ez egy virágkorszak volt az életünkben. A húgom azért is maradt itthon, mert ő néptáncolt. Az éneklés számomra is alapvető volt. Nekünk itt volt az életünk, a magyar tánccal, magyar zenével. Akkoriban már nagyon aktívan felléptünk.

- Ez azért lep meg, mert manapság annyira sokat hallani a tinédzserekre leselkedő veszélyekről. Ti pedig éppen ebben a korszakban maradtatok szülők nélkül.

- Hát ránk legfeljebb az a veszély leselkedett, hogy a gyámhivatal szimatot kap.

- Ezek szerint nektek a néptánc és népzene egy burkot biztosított?

- Abszolút! Ez egy nagyon biztos hálót jelentett és persze a barátaink is.

- A népzenéhez a családodon keresztül kerültél közel?

- Ez egészen kicsi korunkban, teljesen új dologként jött a családba. Kb. három éves lehettem, a húgom kettő, amikor a szomszédasszony mesélte anyukámnak, hogy ők eljárnak táncházba, amit a gyerekek nagyon szeretnek. Akkor elmentünk, talán éppen ide a XII. kerületbe, és hát gyakorlatilag itt is ragadtunk, mert egyből megtaláltuk a helyünket a húgommal, aki azonnal táncolt én pedig énekeltem. De nem csak a tánc, hanem az éneklés is teljesen új a családban, mert előtte senki sem zenélt. Sőt a családtagjaim híresek voltak arról, hogy mindig megkérték őket, hogy inkább mondják a szöveget és úgy is ötöst kapnak, csak ne énekeljenek.

- És akkor honnan jött ez a csodálatos hangod?

- Hát azt a jó Isten tudja csak. De tény, hogy nem könnyű ilyen hátrányból indulni.

- Arról mesélnél, hogy miből áll egy népdalénekesnek a napja? Mert ugye egy irodai vagy hivatali munka igen jól behatárolható: az ember bemegy, ügyeket intéz, majd hazamegy. És sok ilyen szakma van, főleg a helyhez kötött munkákra gondolok. De vajon, miként dolgozik egy énekes?

- Alapvetően a népdalénekesség, mint foglalkozás, egy egészen új keletű dolog. A hatvanas években a „Röpülj páva” mozgalommal került ez elő színpadi műfajként, mivel ez eredendően egy közösségi, nem színpadi műfaj. Ez a falusi közösségek hétköznapjainak eszköze és része volt. Itt jött a Bartók és Kodályhoz köthető felismerés, hogy az utolsó órában vagyunk és meg kell menteni a kulturális értékeinket. Ennek kapcsán került a tévébe és a színpadokra. Az első kifejezetten „népdalénekesek” ebből a „Röpülj páva” mozgalomból kerültek ki. A hetvenes évekből pedig már beindult a táncház mozgalom, illetve később létrejött az óbudai zeneiskola, ahol csak népzenét oktattak. Itt tanított Budai Ilonka, majd Fábián Éva is, akik tanáraim voltak. A Nyíregyházi Főiskolán is elindult az ének-zene-népzene szak, valamint hat-hét éve a Liszt Ferenc Zeneakadémián elindult a népzene tanszak és itt már egyre több főállású népdalénekest képeztek BA-ként, majd elkezdtek népzene tanárokat képezni. Ennek a rendszere még most is alakulóban van. Én pedig egy picit a két szék között, a pad alatt vagyok most.

- Mi az oka ennek?

- Az, hogy én már negyedéves egyetemista és aktív énekes voltam, amikor a Zeneakadémián elindult a népzene képzés. Emiatt úgy vagyok népdalénekes, hogy nem zenetanári végzettségem van, hanem néprajzos, valamint a népművészet ifjú mestere is vagyok.

- Ez esetleg hátrány?

- Hát, igen, abban, hogy a most kialakuló rendszerben már inkább a Zeneakadémián végzett népzene tanárokat keresik. És hát nekem ilyen nincs. Csak négy másik végzettségem. Hál' Istennek az a munka, amit én az évek alatt befektettem, azért megtérül. A zenekarokkal az FMH-ban és a Gödörben évekig rendszeres táncházakat tartottunk. Volt időszak, hogy heti 3-4 éjszakát végigénekeltem. Ez egy olyan megrendelői bázist hozott létre, amely segít engem abban, hogy heti felkérések legyenek. Illetve most többet tanítok és amikor nem a templomi hivatalban vagyok, akkor megyek fellépni, ahová hívnak.

- Szeretsz tanítani?

- Nagyon!

- Milyen korosztályt vállalsz?

- Nullától százhúsz éves korig. A kisgyerekektől a felnőtt népdalkörökig terjed. Ezek baráti vagy iskolai közösségek, amelyek összefognak, hogy tanulnának énekelni. Persze azért én elég katonás vagyok, tehát nálam mindig van beéneklés, tanulás, ismétlés, komolyabb felkészülés, még akkor is ha hobbi körről van szó. Mert én szeretem, ha van eredménye az együttlétünknek.

- Bárki megtanulhat énekelni?

- Én mindenkit szeretek biztatni. Mert ha éneklési technika nem is megy olyan jól, annyi kulturális hozadéka van a dallamoknak, szövegeknek egyaránt, hogy csak gazdagodni lehet általa.

- Mit adott neked a népzene? Nem a munkára gondolok, inkább a lelkedre.

- Ez az egész számomra egy életforma, amelybe beletartozik a táplálkozás kultúra, a viselkedés kultúra, az öltözködés kultúra és hát az élet szinte minden részére kihat. Pl. arra is, ahogyan jár az ember.

- És hogyan jár az ember?

- Egyenesen! A néptánc által, ahogyan az izmok erősödnek, kialakul az egyenes tartás. Mert hát jól tudja az ember, hogy ha kihúzza magát, akkor könnyebb és jobb minden, az éneklés is. Ezek a fizikai oldalát jelentik ennek az életformának, amely mellett ott van ugye a lelki oldala is. A népdalok olyan érzésekről beszélnek, amelyek valójában személytelenek, ezáltal bárki érzései lehetnek. Így tudják betölteni a lelki szelep funkcióját, amellyel az ember minden bánatát és örömét rá tudja gombolni ezekre a dalokra. Ráadásul az énekkel a lélek jobban tud szárnyalni. Ezért aztán a népi éneklés tulajdonképpen egy mentálhigiénés eszköz, amelyet egy misszió lehet mindenki kezébe adni, hogy éljenek vele. Ott vannak például a balladák, amelyek tragédiákat mesélnek el. Ezek felkészítenek olyan helyzetekre, amelyek bekövetkezhetnek.

- Mire vagy a legbüszkébb?

- Arra, hogy mindezt csinálhatom és ennek az egésznek aktív részese lehetek. Az éneklés is és a zenés társakkal való együttműködés, akár próba, akár fellépés, az nagyon fantasztikus érzés! De a tanítás is nagy örömmel tölt el. Ezek a legfontosabbak! Nekem nem az a célom, hogy minél híresebb lehessek, vagy hogy minél rangosabb helyeken léphessek fel, hanem az, hogy jelen lehessek ebben az egészben.

- Mi az, amire a leginkább vágysz? Mondjuk, ha egy varázstündértől bármit kívánhatnál, mi lenne az?

- Családot kívánnék. Négy gyereket. De ehhez kellene egy férj is. Az pedig még nincs. De nagyon vágyom rá.