„Arra gondoltam, hogy egy olyan pasi kéne, akivel együtt vándorolnánk. Mennénk egy lakóautóval, lenne gyerek és mennénk országból országba, városból városba. A kultúrát ismerje meg a gyerek is és így szerezzen tudást. Persze matekoznánk meg ilyesmi, de abból is elég lenne az alap. Mert már bocsánat, de annyi hülyeséget tanulnak az állami iskolában. Annyi hülyeséget kell a gyerekeknek befogadni, amiből a végén alig használnak valamit az életben. Az alap nagyon fontos és emellett inkább a világot ismerje meg. Nem tankönyvekből. Hogy milyen emberek vannak.”

- Mennyi idős vagy?

- 27 éves

- Családi állapotod?

- Szingli. Lehet ezt így mondani? Nem szeretem ezt a szót.

- Nem szereted?

- Nem. Nekem olyan furcsa, erős, vagy hogy is mondjam, karakán ez a szó... szingli... nem szeretem. Egyedülálló? Azt sem szeretem, vagy nem is tudom...

- Más családi állapotra vágysz?

- Nem, nem arról van szó. Egyszerűen csak szeretnék valami szebb nevet találni erre az állapotra. Ezek a „szingli”, „egyedülálló”, vagy szokták még mondani, hogy „nem vagyok párkapcsolatban” kifejezések nekem mind kicsit szerencsétlenek.

- Mit szólnál ahhoz, hogy „önálló”?

- „Önálló”... na, ez szép, ez tetszik!

- Hol élsz?

- Budapesten.

- Mindig is itt éltél?

- Nem. Sepsiszentgyörgyön éltem, ott születtem és érettségi után jöttem ide. Tíz éve vagyok Budapesten. De nem is, mert kilenc éve vagyok itt, jövőre lesz a tíz éves jubileumom, amit megünnepelek.

- Mivel foglalkozol?

- Pedagógiai asszisztens vagyok. Ezt a kifejezést sem szeretem.

- Nem?

- Nem hát.

- Miért nem?

- Mert kicsit olyan „csicskás” neve van ennek a munkának. Nem egy megfogható szakma ez nekem.

- A gyakorlati munkában is úgy érzed, hogy „csicskás” vagy?

- Igen, teljes mértékben.

- Mit csinálsz pedagógiai asszisztensként?

- Hát biztosan nem azt csinálom, amit kellene, hogy csináljak, azaz, hogy segítsem a gyerekeket az osztályokban. Általában megkérnek ilyen-olyan feladatokra. Például, hogy valamit vágjak ki, farsangra mondjuk tíz bohócot, vagy készítsek gipszből ötven darab álarcot... Ez az elején még nem volt gond, csak most kezdek besokallni, mert úgy érzem, hogy nem tudok kibontakozni.

- Az elején mondtad is, hogy nem azt csinálod, amit csinálnod kellene. Ez azt jelenti, hogy másra vágysz?

- Igen.

- Mire?

- Arra, hogy érezzem, hogy van értelme, hogy felkelek és tudjam azt, hogy valami kikerekedik ebből a napból. Szeretném tudni, hogy az eredmény az én munkám volt. Akár azt, hogy segítettem egy gyereknek, hogy megtanulja a szorzótáblát, hogy egyre ügyesedik és aztán továbbhaladunk...vagy valami, ami kézzel fogható és amire a nap vagy akár tanév végén pontot tudok tenni. Mert hát tíz bohócot bárki ki tud vágni, még a gyerek is, ha a kezébe adják az ollót (ha merik a kezébe adni).

- És akkor miért nem azt csinálod, amire vágysz?

- Most szeretnék változtatni ezen, mert nagyon érzem, hogy valami mást csinálnék. Igazából tavaly nyáron érett meg bennem, amikor a nyolcadikos gyerekekkel készítettem egy előadást. Bizonyossá vált, hogy képes vagyok olyat csinálni, ami a gyerekeknek is jó, nekem is jó, és sokat tanulunk mind belőle. Ott lett egy szakadék, mert rájöttem, hogy basszus, én ennél többre is képes vagyok!

- Mi volt ez az előadás?

- Ez a nyolcadikosoknak volt az év végi darabja. Igazság szerint rám passzolták ezt az osztályt. Kamaszodtak és a tanárok szerint nem volt valami jó osztály. Közben egy zseniális osztály volt, a mai napig tartom velük a kapcsolatot és imádom őket. Csak hát az volt a gond, hogy nemigazán tudták őket kezelni. Ennek kapcsán aztán még arra jöttem rá, hogy ha lehetne, akkor kamaszokkal foglalkoznék. Nagyon érdekel a lelkiviláguk. Vajon hogy élnek? Miért nem tudnak mozogni a térben, és miért húzza őket ennyire a föld, és mi lehet az a dolog, amivel ki tudnám őket lendíteni? Miért esnek át a ló másik oldalára, hogy isznak, vagy akár drogoznak? Persze én is csináltam sok minden „nagyvilági” dolgot kamaszkoromban, de azért még vissza kellene őket tartani egy kicsit. Ez nagyon foglalkoztat mostanában. Hogy mi az, ami hasznos, de érdekli és megmozgatja őket, ami nem a gép és mindenféle kütyü? Most ebben akarok kicsit foglalatoskodni.

- Ezzel kapcsolatban van valami konkrét terved?

- Nincs, konkrét még nincs. Most egyelőre vagyunk kilencen ebből a volt osztályból, akik minden pénteken, vagy amikor tudunk összeülünk és ilyenkor én szeretek kérdezősködni. Hogy ha lányokat kérdezek, akkor „Mi az a dolog fiúkon, a pián, és telefon kütyükön kívül, ami érdekel titeket?”. Hát sokra persze nem jutottam, mert mindig azt mondják, hogy semmi. De azért én mégis szervezek kirándulást és jó látni, hogy azzal kapcsolatban, hogy lelkesednek. Úgy látom, hogy inkább miattam jönnek el, de ez nem biztos, hogy számukra jó. Lehet, hogy a nap végére leszűrik a következtetést, amit kell nekik, de nem is tudom. Már arra is gondoltam, hogy szervezek egy olvasóestet, amikor kiadok egy könyvet, amelyet mindannyian elolvasunk és azt megbeszéljük. Vagy eljárhatunk színházba bérlettel. Ez kicsit amolyan kulturális együttlét lenne. Mert hát maguktól egyébként nem nagyon mozdulnak ki otthonról.

- Azt látod már, hogy a szakmádban miként fogsz előrelépni ahhoz, hogy kitörjél a pedagógiai asszisztensi pozíciódból és velük, a gyerekekkel tudjál foglalkozni?

- Már nagyon sok volt a felajánlás waldorf iskolákból. Ám ott csak elsőtől nyolcadikig tudom vinni az osztályokat. Ugyan hatodik osztálytól elkezdenek kamaszodni, de az még mindig nem az a kor, ami igazán közel áll hozzám. Nekem inkább a nyolcadik, kilencedik, tizedik osztályos kor lenne jó. De ahhoz meg ugye kell egy diploma.

- És az neked nincs?

- Nekem nincs. Az államilag elismert diplomám hiányzik, csak a waldorf van. Ha emellett meglenne az államilag elismert diplomám, akkor mehetnék waldof gimnáziumba tanítani. Mondjuk nagy álmom az AKG lenne, de a Regionális Waldorf Gimnázium is nagyon tetszik. Úgy érzem, hogy ez lenne az én világom.

- Akkor mi akadályoz benne, hogy meglegyen az államilag elismert diplomád?

- Igazság szerint már egyszer elhatároztam magam és el is indultam az úton, de elvették a kedvemet az egyetemmel kapcsolatosan. Az ELTE-n indult egy szak, amely felvette a waldorfot és csak két évet kellene végigcsinálnom, de erről például egy barátnőm is mondta, hogy ő sem bírja. Azt beszéltük vele, hogy a waldorf főiskola után egy ilyen beszűkült és túlzottan karakán egyetemet egyszerűen nem tudunk lenyelni. Nem lehet elfogadni, hogy a tanári tisztelet nem azt jelenti, hogy emberséges tisztelet, hanem tekintélyt sugalló tisztelet, ami már nem is annyira tisztelet, hiszen ő mindig megmondja a tutit, nekem pedig be kell magolnom, amit ő mond.

- Azt jobban viselnéd, ha egy egyetemi tanár nem annyira felettes lenne, hanem inkább egy vezető, irányt mutató?

- Igen, abszolút. És tudjak vele beszélni, fel tudjam tenni a kérdéseimet, amire ő válaszol és nem csak kiadja az utasítást, hogy tanuljam meg. Miközben úgy érzem, hogy nem érdekli, hogy ki és milyen vagyok.

- Ez okozza számodra azt a nehézséget, ami miatt nem vágsz bele ebbe a két éves képzésbe?

- Most egyszerűen azt érzem, hogy nem megy. Hiába mondják, hogy nyeljem le ezeket a dolgokat, azt érzem, hogy a lelkemnek rossz és betegít. Nem tudom pontosan ezt elmagyarázni. Egyfajta szorongást okoz nekem ez az egész. Emiatt nem jó kedvvel megyek, nem jó kedvvel olvasok el könyveket, feladatokat, amiket ajánlanak. És közben folyamatosan azt érzem, hogy ez így időpazarlás.

- Mindig waldorf iskolába jártál?

- Elsőtől nyolcadikig Sepsiszentgyörgyön jártam a waldorf iskolába. Aztán a képzőművészeti gimnáziumot végeztem ott Szentgyörgyön.

- Az a gimnázium nem jelentett akkora kontrasztot a waldorf után, mint most az állami egyetem?

- Neeeem! Pontosabban kontraszt volt, de nagyon szerettem. Egyrészt azért, mert volt egy légkör a waldorfban, amiből hirtelen egy egészen másba kerültem és akkor úgy éreztem, hogy picit szabadabbá váltam. Más környezet volt, amit élveztem. Tetszett az, hogy naplót hoz be a tanár és lecsapja az asztalra, vagy például, hogy álljak fel felelni. És akkor ez vicces volt nekem („Most mit kell csinálnom?”).

- Ott nem érezted, hogy ez rossz?

- Ott nem! Sőt, inkább vicces volt és nagyon jól át tudtam lépni ezeken.

- Most akkor miért okoz gondot?

- Nem tudom. Tényleg nem. Talán mert akkor kamasz voltam és minden olyan vidám volt, minden olyan könnyedén ment. Nekem az volt életem legszebb négy éve. Meg ugye az művészeti suli volt és sokkal elfogadóbbak voltak. Ott azért kibontakozhattunk, nem vágtak a fejünkhöz, ha valami nem úgy ment, ahogy kellett volna. Meg én is sokkal nagyobb nyitottsággal voltam, mint az állami iskolákból jött osztálytársaim. Így aztán érdekes voltam a tanároknak is, hogy mi ez a tudás, mi ez az érdeklődés, amit én ott produkáltam. Abban a négy évben nagyon szépen elfogadtam a rendszert, meg a rendszer is engem. Ha én furcsán jelentettem az óra elején, abból nem volt gond, elfogadtak, ahogy voltam.

- Ha lesz gyermeked, ő is waldorfba fog járni?

- Most már úgy érzem, hogy igen. Ezt tavaly kérdezték tőlem, amikor bekerültem az állami iskolába, és akkor azt mondtam, hogy nem, mert nekem akkor még annyira tetszett ez az egész rendszer. Akkor még megvolt bennem az a nyitottság, mint amikor a gimibe bekerültem. Az elején tetszett, hogy rend van, fegyelem...,de most már tudom, hogy neeeem! Semmiképp! Sőt, ha tehetném, nem is íratnám be iskolába. Komolyan. Arra gondoltam, hogy egy olyan pasi kéne, akivel együtt vándorolnánk. Mennénk egy lakóautóval, lenne gyerek és mennénk országból országba, városból városba. A kultúrát ismerje meg a gyerek is és így szerezzen tudást. Persze matekoznánk meg ilyesmi, de abból is elég lenne az alap. Mert már bocsánat, de annyi hülyeséget tanulnak az állami iskolában. Annyi hülyeséget kell a gyerekeknek befogadni, amiből a végén alig használnak valamit az életben. Az alap nagyon fontos és emellett inkább a világot ismerje meg. Nem tankönyvekből. Hogy milyen emberek vannak. Nekem például olyan furcsa, hogy nem vagyunk egymással emberségesek, nincsenek kapcsolódási pontok, vagy félünk... Szóval nekem egy ilyen álmom is van. Ha utamba kerül egy ilyen „vándorlós pasi”...

Persze én két véglet vagyok. Kicsit azt is el tudom képzelni, hogy otthon vagyok és főzőcskézek... na, azt talán nem... van ez a vándor énem, hogy mennék és felfedezném a világot. Én nagyon kíváncsi természet vagyok. Szeretek öreg bácsikkal és nénikkel beszélgetni arról, hogy nekik milyen volt az életük. Imádom ezt. Napokig tudnám hallgatni a történeteiket a szerelmükről, vagy hogyan csókolta meg a Jánoska, meg ilyenek. És akkor ott van a másik énem, amelyik kicsit poroszosabb, vagy legalábbis bele tudok abba is illeszkedni. Közben meg van a bizonytalanság, ami nagy akadály.

- És az micsoda?

- Hát pont ez. Hogy a vágy megvan bennem, hogy utazzak, de egyedül nem mernék elmenni. Sok olyan barátom van, aki egyet gondol, felül a repülőre és már ott is van egy másik országban és boldog. Na, ezt én nem bírnám.

- Kell a biztos pont?

- Nagyon.

- És amikor eljöttél Sepsiszentgyörgyről?

- Óh, akkor egy évig nem is járkáltam Budapesten, nem is nagyon tudtam, hogy milyen a város. Én egy évet halasztottam, mert a Képzőre jelentkeztem, de oda nem vettek fel, és aztán utamba került a waldorf tanárképzés. Ez egy biztos pontnak tűnt, ezért egy évre rá megpróbáltam azt. Na, és akkor ezalatt az egy év alatt nem is nagyon mozdultam ki a házból. Újpest központban laktam. A boltba lementem, de városban nem járkáltam ám.

- Miért jöttél el Sepsiszentgyörgyről?

- Mert nem nagyon tudtam románul és nem is szerettem. Ez nehézséget okozott. Illetve nekem már gyerek korom óta ez volt a tervem. Még nem is tudtam, hol van Budapest, de már azt játszottam, hogy itt élek és van hat gyerekem és Piroska néni vagyok. Ilyenkor mindig egy parókát tettem a fejemre és az édesanyám már tudta, hogy én Budapestről jövök és Piroska vagyok. Kérdezte tőlem, hogy hol vannak a gyerekek, mire mondtam, hogy Budapesten. „És a férjed?” „Hát Budapesten.” Pedig nem is tudtam, hogy az hol van, a családból sem nagyon járt ki senki. Emiatt ez egy nagyon érdekes kötődés. Itt érzem magam igazából otthon. Ha visszamegyek, már olyan furcsa ott minden.

- A családod ott maradt?

- Igen. Édesanya és a testvérem. Édesapám meghalt négy éves koromban.

- Mire vagy a legbüszkébb?

- Igazán erre a tavalyi előadásra vagyok büszke.

- Mit adtatok elő?

- A Patak utca nyolcat. Ez egy írott darab. Azt hiszem senki nem érti igazán, hogy miért vagyok erre a legbüszkébb. Nagyon sok mindenen kellett végigmennem a gyerekekkel, akikkel nyolc évig alig csináltak valamit a tanárok. Plusz még a tanárokkal is megbirkóztam, mert persze ilyenkor előjön az irigység és hasonlók. Ez a négy hónap, amíg mindezt végigvittem a gyerekekkel egy kínszenvedés volt. Volt olyan gyerek, aki nyolc év alatt nem beszélt annyit, mint az előadás alatt. Kicsit autista volt. Az előadásban meg olyat pirított, hogy csak néztek a tanárok, hogy „Nem hiszem el! Ennyit tud ez a gyerek?” Ha jól emlékszem, huszonnyolcan voltak összesen a gyerekek, őket kellett megmozgatni. És jó volt látni, hogy ezt kihoztam belőlük azzal, hogy emberséges voltam velük. Nem utasítottam, hogy leülsz kicsi fiam és ezt vagy azt csinálod, inkább megkérdeztem tőle, „Baj van?”. És ez az egész olyan szép volt!