„Nekem nem az a célom, hogy minél híresebb lehessek, vagy hogy minél rangosabb helyeken léphessek fel, hanem az, hogy jelen lehessek ebben az egészben.”

- Mennyi idős vagy?

- 31 éves vagyok.

- Családi állapotod?

- Vicces, mert most az ugrott be, hogy „nőtlen”. De persze valójában hajadon vagyok.

- „Nőtlen”, ez jó...

- Igen, ez azért ugrott be, mert volt egy bolondos néprajzos társam (lány persze), aki egyszer egy igazoltatás alkalmával azt mondta a rendőröknek, hogy „nőtlen”. Azóta, ha a családi állapotomra rákérdeznek, mindig ez a történet jut eszembe.

- Ez vicces, mert néhány hete, akivel éppen beszélgettem, szintén megtorpant a családi állapot kérdésnél. Neki a „szingli” és a „nem élek párkapcsolatban” kifejezések nem tetszettek. Valahogy rátaláltunk az „önálló” szóra, ami már közelebb állt hozzá.

- Nekem ez a hajadon tetszik igazán. Már nem is nagyon használjuk ezt a szót, mert az idők során kiszorította a „szingli”. Pedig szerintem a „hajadon” méltóságteljesebb hangulatú szó.

- Igen, egyetértek, a „hajadon” szó nekem is tetszik. Mi a végzettséged?

- Néprajz és német szakos bölcsész és tanár vagyok.

- Mi a foglalkozásod?

- Népdalénekes. És délelőttönként hivatalvezető vagyok egy református templomban. Valójában muzeológusként dolgoztam korábban egy vezető néprajzi múzeumban, de abban a munkakörben négy-öt év után nagyon elfáradtam. Mivel akkoriban kezdtem közeledni a 30-adik évem felé, azt gondoltam, hogy mikor engedjek teret az éneklésnek, vagyis amit pici gyerekkorom óta a legjobban szerettem csinálni, ha nem most. Mert hát addig mindig tanultam és dolgoztam, így az éneklésre a szabadidőmben maradt lehetőségem. Ezt végiggondolva nagy levegőt vettem és kiléptem a nagybetűs bizonytalanságba. Életemben először a családom sem szólt bele a döntésembe, sőt támogatott. Most már két és fél éve, hogy ebben a felállásban dolgozom. Nem könnyű, de számomra nagyon megéri, mert szeretem.

- Hol élsz?

- Budapesten.

- Itt is születtél?

- Igen, de éltem Hannoverben is, illetve annak külvárosában Hemmingenben két évet, mert édesanyám ott él 18 éve. Tizennégy éves voltam, amikor kiment. A szüleim elváltak.

- És Te édesapádnál maradtál?

- Nem. Valójában 7 éves voltam, amikor elváltak. Ez egy nagyon nehéz válás volt, hosszú éveken át tartott. Aztán amikor nyolcadikos voltam, édesanyám kiment Németországba, majd férjhez ment. Eleinte a gimnázium kollégiumában laktam fél évet, majd kikerültem két évre Németországba. Mindez idő alatt a húgom, aki egy évvel fiatalabb nálam, a nagymamámnál élt. Miután visszajöttem, tizedikes lettem. Tizenegyedikes lettem volna, de mivel a magyar állam nem ismeri el a külföldön elvégzett gimnáziumi tanulmányokat, ezért az egyik tanév anyagából vizsgáztam, a másik évet pedig újrajártam. Így aztán egy osztályba kerültem a húgommal és tizedikes korunktól egyedül éltünk.

- Egyedül? Ennyi idősen?

- Igen, a családi lakásunkban éltünk. Ez nem volt igazán legális. Az iskola felé azt kommunikáltuk, hogy a nagymamánknál lakunk. Apunak pedig nem mondtuk meg.

- A szüleitek anyagilag támogattak?

- Hát igen, valamennyire, hogy túléljük...

- És ezt az egyedül élést, hogy lehet túlélni tizenéves korban?

- Óh, simán, nagyon jól megvoltunk! Sőt, ez egy virágkorszak volt az életünkben. A húgom azért is maradt itthon, mert ő néptáncolt. Az éneklés számomra is alapvető volt. Nekünk itt volt az életünk, a magyar tánccal, magyar zenével. Akkoriban már nagyon aktívan felléptünk.

- Ez azért lep meg, mert manapság annyira sokat hallani a tinédzserekre leselkedő veszélyekről. Ti pedig éppen ebben a korszakban maradtatok szülők nélkül.

- Hát ránk legfeljebb az a veszély leselkedett, hogy a gyámhivatal szimatot kap.

- Ezek szerint nektek a néptánc és népzene egy burkot biztosított?

- Abszolút! Ez egy nagyon biztos hálót jelentett és persze a barátaink is.

- A népzenéhez a családodon keresztül kerültél közel?

- Ez egészen kicsi korunkban, teljesen új dologként jött a családba. Kb. három éves lehettem, a húgom kettő, amikor a szomszédasszony mesélte anyukámnak, hogy ők eljárnak táncházba, amit a gyerekek nagyon szeretnek. Akkor elmentünk, talán éppen ide a XII. kerületbe, és hát gyakorlatilag itt is ragadtunk, mert egyből megtaláltuk a helyünket a húgommal, aki azonnal táncolt én pedig énekeltem. De nem csak a tánc, hanem az éneklés is teljesen új a családban, mert előtte senki sem zenélt. Sőt a családtagjaim híresek voltak arról, hogy mindig megkérték őket, hogy inkább mondják a szöveget és úgy is ötöst kapnak, csak ne énekeljenek.

- És akkor honnan jött ez a csodálatos hangod?

- Hát azt a jó Isten tudja csak. De tény, hogy nem könnyű ilyen hátrányból indulni.

- Arról mesélnél, hogy miből áll egy népdalénekesnek a napja? Mert ugye egy irodai vagy hivatali munka igen jól behatárolható: az ember bemegy, ügyeket intéz, majd hazamegy. És sok ilyen szakma van, főleg a helyhez kötött munkákra gondolok. De vajon, miként dolgozik egy énekes?

- Alapvetően a népdalénekesség, mint foglalkozás, egy egészen új keletű dolog. A hatvanas években a „Röpülj páva” mozgalommal került ez elő színpadi műfajként, mivel ez eredendően egy közösségi, nem színpadi műfaj. Ez a falusi közösségek hétköznapjainak eszköze és része volt. Itt jött a Bartók és Kodályhoz köthető felismerés, hogy az utolsó órában vagyunk és meg kell menteni a kulturális értékeinket. Ennek kapcsán került a tévébe és a színpadokra. Az első kifejezetten „népdalénekesek” ebből a „Röpülj páva” mozgalomból kerültek ki. A hetvenes évekből pedig már beindult a táncház mozgalom, illetve később létrejött az óbudai zeneiskola, ahol csak népzenét oktattak. Itt tanított Budai Ilonka, majd Fábián Éva is, akik tanáraim voltak. A Nyíregyházi Főiskolán is elindult az ének-zene-népzene szak, valamint hat-hét éve a Liszt Ferenc Zeneakadémián elindult a népzene tanszak és itt már egyre több főállású népdalénekest képeztek BA-ként, majd elkezdtek népzene tanárokat képezni. Ennek a rendszere még most is alakulóban van. Én pedig egy picit a két szék között, a pad alatt vagyok most.

- Mi az oka ennek?

- Az, hogy én már negyedéves egyetemista és aktív énekes voltam, amikor a Zeneakadémián elindult a népzene képzés. Emiatt úgy vagyok népdalénekes, hogy nem zenetanári végzettségem van, hanem néprajzos, valamint a népművészet ifjú mestere is vagyok.

- Ez esetleg hátrány?

- Hát, igen, abban, hogy a most kialakuló rendszerben már inkább a Zeneakadémián végzett népzene tanárokat keresik. És hát nekem ilyen nincs. Csak négy másik végzettségem. Hál' Istennek az a munka, amit én az évek alatt befektettem, azért megtérül. A zenekarokkal az FMH-ban és a Gödörben évekig rendszeres táncházakat tartottunk. Volt időszak, hogy heti 3-4 éjszakát végigénekeltem. Ez egy olyan megrendelői bázist hozott létre, amely segít engem abban, hogy heti felkérések legyenek. Illetve most többet tanítok és amikor nem a templomi hivatalban vagyok, akkor megyek fellépni, ahová hívnak.

- Szeretsz tanítani?

- Nagyon!

- Milyen korosztályt vállalsz?

- Nullától százhúsz éves korig. A kisgyerekektől a felnőtt népdalkörökig terjed. Ezek baráti vagy iskolai közösségek, amelyek összefognak, hogy tanulnának énekelni. Persze azért én elég katonás vagyok, tehát nálam mindig van beéneklés, tanulás, ismétlés, komolyabb felkészülés, még akkor is ha hobbi körről van szó. Mert én szeretem, ha van eredménye az együttlétünknek.

- Bárki megtanulhat énekelni?

- Én mindenkit szeretek biztatni. Mert ha éneklési technika nem is megy olyan jól, annyi kulturális hozadéka van a dallamoknak, szövegeknek egyaránt, hogy csak gazdagodni lehet általa.

- Mit adott neked a népzene? Nem a munkára gondolok, inkább a lelkedre.

- Ez az egész számomra egy életforma, amelybe beletartozik a táplálkozás kultúra, a viselkedés kultúra, az öltözködés kultúra és hát az élet szinte minden részére kihat. Pl. arra is, ahogyan jár az ember.

- És hogyan jár az ember?

- Egyenesen! A néptánc által, ahogyan az izmok erősödnek, kialakul az egyenes tartás. Mert hát jól tudja az ember, hogy ha kihúzza magát, akkor könnyebb és jobb minden, az éneklés is. Ezek a fizikai oldalát jelentik ennek az életformának, amely mellett ott van ugye a lelki oldala is. A népdalok olyan érzésekről beszélnek, amelyek valójában személytelenek, ezáltal bárki érzései lehetnek. Így tudják betölteni a lelki szelep funkcióját, amellyel az ember minden bánatát és örömét rá tudja gombolni ezekre a dalokra. Ráadásul az énekkel a lélek jobban tud szárnyalni. Ezért aztán a népi éneklés tulajdonképpen egy mentálhigiénés eszköz, amelyet egy misszió lehet mindenki kezébe adni, hogy éljenek vele. Ott vannak például a balladák, amelyek tragédiákat mesélnek el. Ezek felkészítenek olyan helyzetekre, amelyek bekövetkezhetnek.

- Mire vagy a legbüszkébb?

- Arra, hogy mindezt csinálhatom és ennek az egésznek aktív részese lehetek. Az éneklés is és a zenés társakkal való együttműködés, akár próba, akár fellépés, az nagyon fantasztikus érzés! De a tanítás is nagy örömmel tölt el. Ezek a legfontosabbak! Nekem nem az a célom, hogy minél híresebb lehessek, vagy hogy minél rangosabb helyeken léphessek fel, hanem az, hogy jelen lehessek ebben az egészben.

- Mi az, amire a leginkább vágysz? Mondjuk, ha egy varázstündértől bármit kívánhatnál, mi lenne az?

- Családot kívánnék. Négy gyereket. De ehhez kellene egy férj is. Az pedig még nincs. De nagyon vágyom rá.

„Amikor belekerültem ebbe a bizonytalan helyzetbe, folyamatosan kellett rájönnöm, hogy másként kell a dolgokra néznem. Meg kell tanulnom, hogy örüljek annak, amit kapok, és ne azt nézzem, amit nem kapok. Az életben nem jár semmi, hanem az élet adja azt a sorsot, amit felvállaltál, és ezt persze le lehet járni jól és kiegyensúlyozottan, de le lehet járni rosszul és szenvedve is. Ha én ezt el tudom fogadni, akkor nyert ügyem van.”

- Mennyi idős vagy?

- 45.

- Mi a végzettséged?

- Főiskolán, művelődésszervező szakon végeztem. Közben pedig tanultam festménybecsüsnek is. Ez egy két éves BÁV tanfolyam volt és középfokú végzettséget adott. Itt fel lehetett venni különböző művészeti ágakat is, amelyekből a festményt befejeztem és elkezdtem a műtárgyakkal is foglalkozni, de akkor lettem terhes, így ez aztán a műtárgy szak már abbamaradt.

- Mivel foglalkozol?

- Most? Hát szörnyűséggel! Egy követeléskezelő cégnél irodában dolgozom, hat órában. Elvileg irodavezető vagyok, gyakorlatilag ez egy teljesen adminisztratív munka: telefonok, e-mailek, papírok katalogizálása, ügyvédi levelek kezelése stb. Én kezelem az ügyfelek dolgait, de ma már a követeléskezelés olyan, hogy az ügyféllel gyakorlatilag nem is beszélsz. Ezért van az, hogy papírmunka az egész. Hát, ez történik abban a hat órában. Az egyetlen dolog, ami miatt szeretem, az a szocializáció, vagyis, hogy emberekkel találkozom. Jó helyen van az iroda, bent a belvárosban. Ezt szeretem ebben. A többit azonban nem. Vagyis a munkát magát nem, hiszen semmi kreativitást nem igényel és egyszerűen lefogja az erőimet. Mindig azt érzem, hogy „Úristen, én itt kiszáradok!” és mintha ez az egész automatává tenne. Persze a pénzért csinálom, ezt tudom, de emellett mindig meg kell találnom, hogy mi a történetem az ott lévő emberekkel, különben nagyon nehezen viselem. Ami még nehéz számomra, hogy nem szeretek kötötten, kilenctől négyig ott lenni valahol. Az zavar, hogy olyan, mintha a saját szabadságomból vennének el azzal, hogy nem tehetek meg dolgokat, miközben tudom, hogy van saját felelősségérzetem. Rossz, hogy valakinek külön szólnom kell, hogy ha elszaladok valahová fél órára. Vagyok olyan felelős felnőtt, hogy ne kelljen nekem minden apró dolgomról beszámolnom másnak. Ez a része nagyon nehéz, ez a fajta elszámoltatás.

- Családi állapotod?

- Nem is tudom. Ha férjnél lettem volna, elvált lennék. Egyedül nevelem a kislányom.

- Hol élsz?

- Budapesten.

- Mindig is itt éltél?

- Nem. Debrecenben születtem, aztán a szüleim elköltöztek egy vidéki faluba. Tizenkilenc-húsz éves korom körül költöztem Budapestre, azóta vagyok itt. Ott vidéken úgy éreztem, hogy már kevés az impulzus, ezért jöttem el, s kezdtem el Budapesten dolgozni.

- Ha már ez szóba kerül, hadd kérdezzem meg, hogy mit jelent számodra a mostani irodai munkád?

- Az égvilágon semmit. Pontosabban csak annyit, hogy pénzt kell keresnem. Ez egyébként nagyon érdekes. Most asztrológiát is tanulok. Abban látom, ahogy a képletben is elválik a hivatás meg a munka, hiszen az nem ugyanaz. És ezzel van, aki nagyon jól boldogul, mert úgy él, hogy van egy dolga a világban, amit megtesz. Emellett van a hivatása, ami mozgatja, ami felé szeretné vinni az életét, és mivel ez nincs ellentmondásban a munkájával, e téren nincs gondja. Nálam azonban ez a két terület ellentmondásban van. Úgy gondolom, hogy nekem van dolgom azzal, hogy megtaláljam azt a területet, amellyel szabadon, de munkával tudok pénzt keresni.

- Arra gondolsz, hogy az egyik ember elvégzi az adott munkát és ha emellett egészen más hivatása is van, azt esetleg ki tudja élni a szabadidejében (pl. hobbiban) és ez neki így teljesen megfelel, míg Neked ez nem felel meg?

- Igen, tulajdonképpen erről van szó.

- A Te esetedben miért van ez így?

- Mert úgy érzem, hogy amit a munkámmal töltök az elvesztegetett idő. Bár tudom a fejemben, hogy ezzel pénzt keresek és ez a dolgom, de azt is tudom, hogy hosszú távon ezt nem tudom így csinálni és most ezért keresem lehetőségeimet, hogy miként tudnék olyan munkahelyet teremteni magamnak, amely egyben a hivatásom is, vagyis olyan munkát szeretnék, amiért ebben a világban élek.

- Mi a Te hivatásod?

- Ez biztosan egy olyan tevékenység, amelynek köze van az antropozófiához, az asztrológiához, a művészethez. Nincs itt arról szó, hogy én szellemi tanító szeretnék lenni. Inkább arról, hogy azokat az elveket szeretném megvalósítani valamilyen gyakorlati tevékenységben, amely az előbbiekhez igazodik. Ez lehetne akár kertészkedés is, vagy ilyesmi. Olyan ez, mint amikor művelődésszervező szakra mentem. Sokan azért mennek oda, mert „könnyű diploma” (és egyébként tényleg az). De én ott is film szakra jártam és nem a népszerű szakra, mint a média, vagy marketing. Ez persze semmilyen gyakorlati szakmát nem ad, ezzel nem lehet pénzt keresni, mégis engem ez érdekelt, ezt a szakot választottam. Az életemre visszanézve látom, hogy mindig olyanra voksoltam, ahol el tudott indulni a kreativitásom, a művészi vonal, vagy azok az érzések, amelyek magasabb szempontból mozgatnak. Ezért tudom, hogy nem leszek képes belesimulni abba a járomba, amit két éve csinálok, hiszen két éve dolgozom itt az irodában.

- Belekezdtél már az új utadba?

- Szerintem bele. Már egy ideje háromhetente találkozunk egy kis csoportban és antropozófiát tanulunk. Az antropozófia már vagy húsz éve az életem fontos része és most vettem a bátorságot, hogy saját csoportot hozzunk létre, ahol nem vezetőként, inkább koordinátorként szerepelek, illetve lelkes tanulóként. Eszembe jut, hogy egyszer a Facebook-on beírtam a „Mi jár a fejedben?” részhez, hogy „A kreativitás”. És rájöttem, hogy engem mindig ez mozgat. Hogy mit is kellene csinálnom ahhoz, hogy a dolgok szebbek, többek, harmonikusabbak, emberibbek legyenek... nekem mindig ekörül forog az életem. Fontos azt látnom, hogy mit adhatok bele valamibe, amitől mindenkinek jobb lesz. Ebben annyi az önzőség, hogy nekem magamnak is jó érzés ezt csinálni. Ugyanakkor tudom, hogy ezzel a szemlélettel másnak is jót teszek.

- Ezen a háromhetenkénti találkozón kívül milyen más konkrét lépéseket tettél a változás felé?

- Ezen kívül asztrológiát tanulok. Ez a vonzódásom már nagyon régi, de korábban sosem volt igazán időszerű. Amikor még együtt voltam a korábbi párommal, megszületett a kislányunk, nem voltak anyagi gondjaim sem, igazán felhőtlen volt az életem. Ezért aztán belesüppedtem abba a helyzetbe és nem volt motivációm igazán mozdulni. Az élet akkor dobál a megoldások felé, amikor bajban vagy. Ezért miután szétváltunk, már ott volt előttem az a kép, hogy olyan dologgal szeretnék pénzt keresni, ami egyben a hivatásom is. Szeretném használni mindazt, amit eddig megtanultam. Mára már tudom, hogy valahol itt lesz a megoldás: az antropozófia és az asztrológia összefonódásában, de ehhez még sok időre lesz szükségem. Illetve az biztos, hogy nem szeretnék beállni a sokmilliomodik ezoterikus tanítók sorába és még véletlenül sem szeretnék spirituális tanácsadó lenni.

- Ha az nem, akkor mi szeretnél lenni?

- Pontosan még magam sem tudom. Mindig baj van az én célkitűzéseimmel. Sok rövid távú célkitűzésem van, ezeket többnyire el is érem, de a nagy végcélt nem látom. Úgy érzem, hogy nagyon jól pörgök rövidtávon, de a hosszú távú célt mindig eltolom. Ezen még van mit dolgoznom. De mára már biztosan érzem azt, hogy a jövőben ez a kettő (antropozófia és asztrológia) össze tud érni valahol és ez a kép bizony össze fog állni. És ehhez tényleg ennyi idősnek kell lenni, ez nem ment volna korábban. Persze gyakran ott motoszkál bennem, hogy „Te ennyi idősen még tényleg nem tudod, hogy mit csinálsz majd, mit akarsz az életben?”. Egyszer az asztrológusom is mesélte, hogy elment hozzá egy hatvanvalahány éves ember, aki megkérdezte, hogy mi az ő életfeladata, mire az asztrológus megdöbbent, hogy ennyi idősen még hogy nem jött rá erre. Én pedig haragudtam ezért, amikor ezt mesélte. Mert ilyet nem lehet mondani. Miért ne lehetne olyan, hogy akár egy életen át nem jön rá valaki, hogy valójában mi is az életfeladata? Ezért nekem hosszú távú célom ennek a megtalálása. Még nem tudom, hogy mi lesz az én jármom, de az életesemények alapján már a körvonalát talán látom.

- Ez olyan, mintha most 45 évesen azt mondanád, hogy néhány évvel ezelőtt felszálltál egy vonatra, amelyből látod a következő megállókat, de még nem látod pontosan, hogy hová is visz a vonat, mi lesz a végállomás.

- Pontosan erről van szó. Ami jó, hogy már a picit távolabbi megállókat is látom. Amíg a kislányom apukájával együtt életünk, addig olyan nagyon könnyű volt az életem, egyáltalán nem volt szükségem megállók nézegetésére, sőt talán fel sem szálltam a vonatra. Emiatt egy fontos fordulópont, életem igazán központi eseménye a mi válásunk. Nekem ez a mai napig nem amiatt fontos, mert még mindig az ember hiányzik, akitől elváltam, hanem, az egész rám gyakorolt hatása a lényeg. Ha én akkor nem tettem volna bele magamat egy teljesen más, egyben sokkal küzdelmesebb, sokkal magányosabb, sokkal több bizonytalansággal járó élethelyzetbe, akkor most nem ülnék azon a bizonyos vonaton és nem lennének állomások, amiket figyelnem kell.

- A válást akkor hogy élted meg?

- Mire oda jutottunk már nagyon szükségszerű volt. 26 éves korom óta tizennégy éven át voltunk együtt. A kislányunk születéséig semmi ellenérzésem nem volt az együttlétünkkel kapcsolatban. A tekintetben, hogy mit szeretünk csinálni nagyon egyformák vagyunk. De amikor az embernek gyereke lesz, akkor ezek a dolgok változnak. És hál' Istennek, hogy változnak, hiszen akkor már végre nem csak rólam szól minden. Öt éves volt a kislányunk, amikor elváltunk, tehát eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy ez a változás már nem megy együtt. Pontosabban azt láttam, hogy én változom, de ő nem. Két vonat elment egymás mellől. De ez addigra már nagyon szükségszerű volt. Ha nem mentünk volna szét, sokkal magányosabb lennék vele, mint így egyedül, hiszen egy társ mellett megélni a magányt jóval nehezebb, mint egyedül. Egyszóval az elválást viszonylag jól éltem meg. Ami ebben igazán nehéz, az maga az élet, ami ezután rám szakadt. Amit egyébként nagyon nehezen élek meg, az éppen az egyedüllétem. Nehéz az, hogy nincs, akit szeressek.

- Szokták mondani, hogy a legjobb tükör, amit egy ember kaphat az életben, az a saját gyermeke. Neked a kislányod milyen tükröt tart eléd?

- Ez nagyon érdekes, mert hasonló dolgokon gondolkodtam épp a minap. Olyan, mintha a kislányom azért választott volna engem ebben az életben, mert önmagából bizonyos részeket általam tud megélni. Mert én annyira olyan vagyok mint ő, miközben ő még gyerek, ezért nem tudja mindazt kifejezni, amit én már igen. Bizonyos tulajdonságokat én játszok le neki, ami benne eltemetve zajlik. És persze fordítva is igaz. Nagyon furcsa ez.

- Tudnál valami konkrét példát mondani?

- Például önvédelem szempontjából van ilyen. Nagyon tüzes gyerek, de közben rengeteg szeretet van benne. És nagyon szabad gyerek. És abból fakadóan, hogy sok benne a szeretet, a tűz és a szabadság, nagyon sérülékeny. Sokszor van, hogy bizonyos helyzetekben meg kellene védenie magát, de nem teszi, sőt a másikat felmenti és felemeli: azt mondja, hogy a másiknak volt igaza és ő a rossz. Sokszor van tehát, hogy elnyomja önmagát. Ami érdekes, hogy én is ezt élem meg belül. Én azonban a külvilág felé egy azonnali ellenállást mutatok és ezt ki is fejezem az adott helyzetben. Mindig azt érzem, hogy ő is annyira szeretné kifejezni, amit gondol vagy érez, de még nem tudja megcsinálni. Még nincs meg hozzá a szükséges fogalmi rendszere. És persze ezzel nagyon nagy leckéket ad nekem is, hiszen látom a belső hasonlóságot és a különbségeket a reagálásban. Persze nem tudom elképzelni, hogy az milyen lehet, ha az embernek több gyermeke van, de ez a viszony így nagyon szép. Gyakran látom őt nagyon bölcsnek. Már most várom, hogy mire ő felnőtt lesz, vajon mikre fog engem tanítani. Mindemellett ez a kapcsolat egyáltalán nem birtokló. Már csak azért sem, mert ugye nekünk meg kell tanulnunk elválni, amikor az apukája hétvégén elviszi. Egyébként sokszor van, hogy csak figyelem, de nem álmában, hanem amikor rácsodálkozik valamire, vagy belemélyül valamibe. Néha el sem hiszem, hogy ő itt van nekem. Nagy ajándék ez, amikor az embernek gyermeke van!

- A harmónia és boldogság mellett, van-e olyan, ami jelenleg nehézséget okoz számodra?

- Van. Majdhogynem minden. De tényleg! Bár szépen hangzik, hogy én itt építgetem magam és jól megvagyunk a kislányommal, de azért ez az egész nem ilyen egyszerű történet. A válásom gyakorlatilag egy burokállapotból való kiröppenést jelentett. Én előtte egész életemben a burokban voltam. Már korábban is egy hosszabb, öt éves kapcsolatban éltem, ami alatt szintén nem dolgoztam. Mindig tartva voltam valaki által. Ez mindig egy szabadságból adódó együttműködés volt az eddigi partnereimmel. Most először vagyok olyan helyzetekben, amelyek számomra korábban ismeretlenek voltak. Például, hogy elmentem dolgozni. Huszon-egynéhány éves koromig dolgoztam, aztán nem kellett munkahelyre bemennem. Nem azt mondom, hogy nem dolgoztam semmit, de pénzt nem kaptam azért, amit csináltam. Ez a váltás eléggé tönkretett bennem néhány érzést, például a reményeimet. Hogy amikor meghozok egy döntést, azzal a reménnyel hozom meg, hogy utána jobb lesz a élet: a tarthatatlan helyzetem megváltozik, vagy mondjuk jobb lesz. És közben meg nem ez történik. Gyakorlatilag havi küzdelmeim vannak anyagilag: hogy autót tudjak fenntartani, hogy ki tudjam fizetni az iskolát, a lakást. A másik, hogy nincs társam. Voltak átmenetileg partnereim, de az más, miközben úgy érzem, életerős nő vagyok. Öt éve tart ez az állapot és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs bennem néha reménytelenség, hiszen nem érzem úgy, hogy akadályt gördítenék a dolgok jobb folyásának útjába. Mindezek mellett megjelentek olyan egészségügyi problémák is, amelyekre azelőtt nem is gondoltam, hogy nekem lehet ilyen, például a pajzsmirigybetegségem, ami mára már elmúlt, de három évig ezzel is küzdöttem. Ezekről persze tudom, hogy mind a lelki bizonytalanságomból fakadnak. Így van ez a kislányom apukájával is, hiszen több dologban másként gondolkodunk és mivel már nem vagyunk együtt, ezeket nehéz megbeszélni. Neki már van másik családja és persze onnan is van befolyás. Mindezt fájdalmas megélni, hiszen a kislányom bekerült egy libikókába: egyszer itt van, egyszer ott. Nem mondja ki, hogy „itthon vagyok”. A múltkor azt mondta, hogy „Anya, ma nálad alszom.”. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy „Kicsim, te itthon alszol.”, és ekkor döbbentem rá, hogy neki ez az állapot nem tiszta. Hogy amikor velem van, akkor bizony itthon van. Ezek azok a lelki tényezők, amelyeket nagyon nehéz feldolgoznom. Mindeközben van arra hajlamom, hogy tudok nagyon jól is lenni, nem görcsös. De tudok nagyon rosszul is lenni. Amikor belekerültem ebbe a bizonytalan helyzetbe, folyamatosan kellett rájönnöm, hogy másként kell a dolgokra néznem. Meg kell tanulnom, hogy örüljek annak, amit kapok, és ne azt nézzem, amit nem kapok. Az életben nem jár semmi, hanem az élet adja azt a sorsot, amit felvállaltál, és ezt persze le lehet járni jól és kiegyensúlyozottan, de le lehet járni rosszul és szenvedve is. Ha én ezt el tudom fogadni, akkor nyert ügyem van. De nagyon úgy tűnik, hogy a jelenlegi helyzetemet nem tudom elfogadni. És itt tartok most. Hogy ha a sorsom ennyire hektikus marad, akkor azt, amivel már jó régóta foglalkozom (a magasabb világok üzenetével és tartalmával), bizony gyakorlattá kell tennem. Ne csak szajkózzam, hanem éljem meg. Olyan, mintha folyton fel lenne nekem téve a kérdés: „Tudsz-e aszerint élni ebben a világban, ahogyan azt mondod?”. És ezt a kérdést ilyen nehéz körülmények között kell feltenni, hiszen ilyenkor vagyok igazán próbára téve. Egy rendezetlen lelki élet hiteltelenné teszi az embert.

- Most, hogy szóba került a reménytelenség és a sok nehézség, amivel szembesülsz, azon gondolkodtam, hogy ha most egyetlen dolgot kívánhatnál, vajon mi lenne az?

- Vagyok olyan szigorú magammal, hogy mindig azt szoktam kívánni, ami nekem nem jó. A három alapvető kívánság szerintem mindenkinél azonos: kapcsolat, pénz és egészség. A kapcsolatban azért ott van a gyerek is, ami nekem megvan, tehát szeretet erőkkel el vagyok látva. És akkor még kívánhatnám, hogy legyen pasim, vagy legyen pénzem, hiszen ezek alap dolgok az életben. De, mindig ott van bennem, hogy mindezek ellenére, ha én magamat nem találom meg, akkor lehet, hogy megint elrontom, vagy elrontjuk és akkor megint ugyanoda jutok, ahonnan elindultam. Ezért inkább azt mondom, hogy az életfeladatom felé szeretnék haladni. Ez az én kívánságom. Ezt már korábban is kívántam és tényleg megadta az élet. Hiszen tudom, hogy haladok az életfeladatom felé és persze hogyan másként, ha nem a nehézségeken keresztül vezető úton? Ha megint kívánhatnék, ugyanúgy végigfutna a fejemben, hogy legyen társam, ki tudjam fizetni az összes számlámat stb. Ez sokat adna, hiszen a nap 6-8 órájában biztosan foglalkozom ezekkel a kérdésekkel. De végső soron, megint oda jutok, hogy nem ezt kívánnám. Hanem ismét azt, hogy találjam meg azt az ösvényt, amelyen nekem kell haladnom. Mert ha az ösvényre rátalálok, az biztos, hogy fogom tudni, hogy „Ez az én utam!”.

- Igen, de korábban már említetted, hogy valójában már rátértél az utadra. Lehet, hogy inkább már a végállomást szeretnéd látni?

- Lehet! Ha nem is láthatom még, de legalább nevesíteni tudjam, hogy mi felé tartok. Ez fontos lenne! Mert ha tudom, hogy mi lesz a végállomás, akkor a hátralevő idő, vagy a megállók száma már tulajdonképpen mindegy. Mert akkor már tudom, hogy hová visz az utam.

„Arra gondoltam, hogy egy olyan pasi kéne, akivel együtt vándorolnánk. Mennénk egy lakóautóval, lenne gyerek és mennénk országból országba, városból városba. A kultúrát ismerje meg a gyerek is és így szerezzen tudást. Persze matekoznánk meg ilyesmi, de abból is elég lenne az alap. Mert már bocsánat, de annyi hülyeséget tanulnak az állami iskolában. Annyi hülyeséget kell a gyerekeknek befogadni, amiből a végén alig használnak valamit az életben. Az alap nagyon fontos és emellett inkább a világot ismerje meg. Nem tankönyvekből. Hogy milyen emberek vannak.”

- Mennyi idős vagy?

- 27 éves

- Családi állapotod?

- Szingli. Lehet ezt így mondani? Nem szeretem ezt a szót.

- Nem szereted?

- Nem. Nekem olyan furcsa, erős, vagy hogy is mondjam, karakán ez a szó... szingli... nem szeretem. Egyedülálló? Azt sem szeretem, vagy nem is tudom...

- Más családi állapotra vágysz?

- Nem, nem arról van szó. Egyszerűen csak szeretnék valami szebb nevet találni erre az állapotra. Ezek a „szingli”, „egyedülálló”, vagy szokták még mondani, hogy „nem vagyok párkapcsolatban” kifejezések nekem mind kicsit szerencsétlenek.

- Mit szólnál ahhoz, hogy „önálló”?

- „Önálló”... na, ez szép, ez tetszik!

- Hol élsz?

- Budapesten.

- Mindig is itt éltél?

- Nem. Sepsiszentgyörgyön éltem, ott születtem és érettségi után jöttem ide. Tíz éve vagyok Budapesten. De nem is, mert kilenc éve vagyok itt, jövőre lesz a tíz éves jubileumom, amit megünnepelek.

- Mivel foglalkozol?

- Pedagógiai asszisztens vagyok. Ezt a kifejezést sem szeretem.

- Nem?

- Nem hát.

- Miért nem?

- Mert kicsit olyan „csicskás” neve van ennek a munkának. Nem egy megfogható szakma ez nekem.

- A gyakorlati munkában is úgy érzed, hogy „csicskás” vagy?

- Igen, teljes mértékben.

- Mit csinálsz pedagógiai asszisztensként?

- Hát biztosan nem azt csinálom, amit kellene, hogy csináljak, azaz, hogy segítsem a gyerekeket az osztályokban. Általában megkérnek ilyen-olyan feladatokra. Például, hogy valamit vágjak ki, farsangra mondjuk tíz bohócot, vagy készítsek gipszből ötven darab álarcot... Ez az elején még nem volt gond, csak most kezdek besokallni, mert úgy érzem, hogy nem tudok kibontakozni.

- Az elején mondtad is, hogy nem azt csinálod, amit csinálnod kellene. Ez azt jelenti, hogy másra vágysz?

- Igen.

- Mire?

- Arra, hogy érezzem, hogy van értelme, hogy felkelek és tudjam azt, hogy valami kikerekedik ebből a napból. Szeretném tudni, hogy az eredmény az én munkám volt. Akár azt, hogy segítettem egy gyereknek, hogy megtanulja a szorzótáblát, hogy egyre ügyesedik és aztán továbbhaladunk...vagy valami, ami kézzel fogható és amire a nap vagy akár tanév végén pontot tudok tenni. Mert hát tíz bohócot bárki ki tud vágni, még a gyerek is, ha a kezébe adják az ollót (ha merik a kezébe adni).

- És akkor miért nem azt csinálod, amire vágysz?

- Most szeretnék változtatni ezen, mert nagyon érzem, hogy valami mást csinálnék. Igazából tavaly nyáron érett meg bennem, amikor a nyolcadikos gyerekekkel készítettem egy előadást. Bizonyossá vált, hogy képes vagyok olyat csinálni, ami a gyerekeknek is jó, nekem is jó, és sokat tanulunk mind belőle. Ott lett egy szakadék, mert rájöttem, hogy basszus, én ennél többre is képes vagyok!

- Mi volt ez az előadás?

- Ez a nyolcadikosoknak volt az év végi darabja. Igazság szerint rám passzolták ezt az osztályt. Kamaszodtak és a tanárok szerint nem volt valami jó osztály. Közben egy zseniális osztály volt, a mai napig tartom velük a kapcsolatot és imádom őket. Csak hát az volt a gond, hogy nemigazán tudták őket kezelni. Ennek kapcsán aztán még arra jöttem rá, hogy ha lehetne, akkor kamaszokkal foglalkoznék. Nagyon érdekel a lelkiviláguk. Vajon hogy élnek? Miért nem tudnak mozogni a térben, és miért húzza őket ennyire a föld, és mi lehet az a dolog, amivel ki tudnám őket lendíteni? Miért esnek át a ló másik oldalára, hogy isznak, vagy akár drogoznak? Persze én is csináltam sok minden „nagyvilági” dolgot kamaszkoromban, de azért még vissza kellene őket tartani egy kicsit. Ez nagyon foglalkoztat mostanában. Hogy mi az, ami hasznos, de érdekli és megmozgatja őket, ami nem a gép és mindenféle kütyü? Most ebben akarok kicsit foglalatoskodni.

- Ezzel kapcsolatban van valami konkrét terved?

- Nincs, konkrét még nincs. Most egyelőre vagyunk kilencen ebből a volt osztályból, akik minden pénteken, vagy amikor tudunk összeülünk és ilyenkor én szeretek kérdezősködni. Hogy ha lányokat kérdezek, akkor „Mi az a dolog fiúkon, a pián, és telefon kütyükön kívül, ami érdekel titeket?”. Hát sokra persze nem jutottam, mert mindig azt mondják, hogy semmi. De azért én mégis szervezek kirándulást és jó látni, hogy azzal kapcsolatban, hogy lelkesednek. Úgy látom, hogy inkább miattam jönnek el, de ez nem biztos, hogy számukra jó. Lehet, hogy a nap végére leszűrik a következtetést, amit kell nekik, de nem is tudom. Már arra is gondoltam, hogy szervezek egy olvasóestet, amikor kiadok egy könyvet, amelyet mindannyian elolvasunk és azt megbeszéljük. Vagy eljárhatunk színházba bérlettel. Ez kicsit amolyan kulturális együttlét lenne. Mert hát maguktól egyébként nem nagyon mozdulnak ki otthonról.

- Azt látod már, hogy a szakmádban miként fogsz előrelépni ahhoz, hogy kitörjél a pedagógiai asszisztensi pozíciódból és velük, a gyerekekkel tudjál foglalkozni?

- Már nagyon sok volt a felajánlás waldorf iskolákból. Ám ott csak elsőtől nyolcadikig tudom vinni az osztályokat. Ugyan hatodik osztálytól elkezdenek kamaszodni, de az még mindig nem az a kor, ami igazán közel áll hozzám. Nekem inkább a nyolcadik, kilencedik, tizedik osztályos kor lenne jó. De ahhoz meg ugye kell egy diploma.

- És az neked nincs?

- Nekem nincs. Az államilag elismert diplomám hiányzik, csak a waldorf van. Ha emellett meglenne az államilag elismert diplomám, akkor mehetnék waldof gimnáziumba tanítani. Mondjuk nagy álmom az AKG lenne, de a Regionális Waldorf Gimnázium is nagyon tetszik. Úgy érzem, hogy ez lenne az én világom.

- Akkor mi akadályoz benne, hogy meglegyen az államilag elismert diplomád?

- Igazság szerint már egyszer elhatároztam magam és el is indultam az úton, de elvették a kedvemet az egyetemmel kapcsolatosan. Az ELTE-n indult egy szak, amely felvette a waldorfot és csak két évet kellene végigcsinálnom, de erről például egy barátnőm is mondta, hogy ő sem bírja. Azt beszéltük vele, hogy a waldorf főiskola után egy ilyen beszűkült és túlzottan karakán egyetemet egyszerűen nem tudunk lenyelni. Nem lehet elfogadni, hogy a tanári tisztelet nem azt jelenti, hogy emberséges tisztelet, hanem tekintélyt sugalló tisztelet, ami már nem is annyira tisztelet, hiszen ő mindig megmondja a tutit, nekem pedig be kell magolnom, amit ő mond.

- Azt jobban viselnéd, ha egy egyetemi tanár nem annyira felettes lenne, hanem inkább egy vezető, irányt mutató?

- Igen, abszolút. És tudjak vele beszélni, fel tudjam tenni a kérdéseimet, amire ő válaszol és nem csak kiadja az utasítást, hogy tanuljam meg. Miközben úgy érzem, hogy nem érdekli, hogy ki és milyen vagyok.

- Ez okozza számodra azt a nehézséget, ami miatt nem vágsz bele ebbe a két éves képzésbe?

- Most egyszerűen azt érzem, hogy nem megy. Hiába mondják, hogy nyeljem le ezeket a dolgokat, azt érzem, hogy a lelkemnek rossz és betegít. Nem tudom pontosan ezt elmagyarázni. Egyfajta szorongást okoz nekem ez az egész. Emiatt nem jó kedvvel megyek, nem jó kedvvel olvasok el könyveket, feladatokat, amiket ajánlanak. És közben folyamatosan azt érzem, hogy ez így időpazarlás.

- Mindig waldorf iskolába jártál?

- Elsőtől nyolcadikig Sepsiszentgyörgyön jártam a waldorf iskolába. Aztán a képzőművészeti gimnáziumot végeztem ott Szentgyörgyön.

- Az a gimnázium nem jelentett akkora kontrasztot a waldorf után, mint most az állami egyetem?

- Neeeem! Pontosabban kontraszt volt, de nagyon szerettem. Egyrészt azért, mert volt egy légkör a waldorfban, amiből hirtelen egy egészen másba kerültem és akkor úgy éreztem, hogy picit szabadabbá váltam. Más környezet volt, amit élveztem. Tetszett az, hogy naplót hoz be a tanár és lecsapja az asztalra, vagy például, hogy álljak fel felelni. És akkor ez vicces volt nekem („Most mit kell csinálnom?”).

- Ott nem érezted, hogy ez rossz?

- Ott nem! Sőt, inkább vicces volt és nagyon jól át tudtam lépni ezeken.

- Most akkor miért okoz gondot?

- Nem tudom. Tényleg nem. Talán mert akkor kamasz voltam és minden olyan vidám volt, minden olyan könnyedén ment. Nekem az volt életem legszebb négy éve. Meg ugye az művészeti suli volt és sokkal elfogadóbbak voltak. Ott azért kibontakozhattunk, nem vágtak a fejünkhöz, ha valami nem úgy ment, ahogy kellett volna. Meg én is sokkal nagyobb nyitottsággal voltam, mint az állami iskolákból jött osztálytársaim. Így aztán érdekes voltam a tanároknak is, hogy mi ez a tudás, mi ez az érdeklődés, amit én ott produkáltam. Abban a négy évben nagyon szépen elfogadtam a rendszert, meg a rendszer is engem. Ha én furcsán jelentettem az óra elején, abból nem volt gond, elfogadtak, ahogy voltam.

- Ha lesz gyermeked, ő is waldorfba fog járni?

- Most már úgy érzem, hogy igen. Ezt tavaly kérdezték tőlem, amikor bekerültem az állami iskolába, és akkor azt mondtam, hogy nem, mert nekem akkor még annyira tetszett ez az egész rendszer. Akkor még megvolt bennem az a nyitottság, mint amikor a gimibe bekerültem. Az elején tetszett, hogy rend van, fegyelem...,de most már tudom, hogy neeeem! Semmiképp! Sőt, ha tehetném, nem is íratnám be iskolába. Komolyan. Arra gondoltam, hogy egy olyan pasi kéne, akivel együtt vándorolnánk. Mennénk egy lakóautóval, lenne gyerek és mennénk országból országba, városból városba. A kultúrát ismerje meg a gyerek is és így szerezzen tudást. Persze matekoznánk meg ilyesmi, de abból is elég lenne az alap. Mert már bocsánat, de annyi hülyeséget tanulnak az állami iskolában. Annyi hülyeséget kell a gyerekeknek befogadni, amiből a végén alig használnak valamit az életben. Az alap nagyon fontos és emellett inkább a világot ismerje meg. Nem tankönyvekből. Hogy milyen emberek vannak. Nekem például olyan furcsa, hogy nem vagyunk egymással emberségesek, nincsenek kapcsolódási pontok, vagy félünk... Szóval nekem egy ilyen álmom is van. Ha utamba kerül egy ilyen „vándorlós pasi”...

Persze én két véglet vagyok. Kicsit azt is el tudom képzelni, hogy otthon vagyok és főzőcskézek... na, azt talán nem... van ez a vándor énem, hogy mennék és felfedezném a világot. Én nagyon kíváncsi természet vagyok. Szeretek öreg bácsikkal és nénikkel beszélgetni arról, hogy nekik milyen volt az életük. Imádom ezt. Napokig tudnám hallgatni a történeteiket a szerelmükről, vagy hogyan csókolta meg a Jánoska, meg ilyenek. És akkor ott van a másik énem, amelyik kicsit poroszosabb, vagy legalábbis bele tudok abba is illeszkedni. Közben meg van a bizonytalanság, ami nagy akadály.

- És az micsoda?

- Hát pont ez. Hogy a vágy megvan bennem, hogy utazzak, de egyedül nem mernék elmenni. Sok olyan barátom van, aki egyet gondol, felül a repülőre és már ott is van egy másik országban és boldog. Na, ezt én nem bírnám.

- Kell a biztos pont?

- Nagyon.

- És amikor eljöttél Sepsiszentgyörgyről?

- Óh, akkor egy évig nem is járkáltam Budapesten, nem is nagyon tudtam, hogy milyen a város. Én egy évet halasztottam, mert a Képzőre jelentkeztem, de oda nem vettek fel, és aztán utamba került a waldorf tanárképzés. Ez egy biztos pontnak tűnt, ezért egy évre rá megpróbáltam azt. Na, és akkor ezalatt az egy év alatt nem is nagyon mozdultam ki a házból. Újpest központban laktam. A boltba lementem, de városban nem járkáltam ám.

- Miért jöttél el Sepsiszentgyörgyről?

- Mert nem nagyon tudtam románul és nem is szerettem. Ez nehézséget okozott. Illetve nekem már gyerek korom óta ez volt a tervem. Még nem is tudtam, hol van Budapest, de már azt játszottam, hogy itt élek és van hat gyerekem és Piroska néni vagyok. Ilyenkor mindig egy parókát tettem a fejemre és az édesanyám már tudta, hogy én Budapestről jövök és Piroska vagyok. Kérdezte tőlem, hogy hol vannak a gyerekek, mire mondtam, hogy Budapesten. „És a férjed?” „Hát Budapesten.” Pedig nem is tudtam, hogy az hol van, a családból sem nagyon járt ki senki. Emiatt ez egy nagyon érdekes kötődés. Itt érzem magam igazából otthon. Ha visszamegyek, már olyan furcsa ott minden.

- A családod ott maradt?

- Igen. Édesanya és a testvérem. Édesapám meghalt négy éves koromban.

- Mire vagy a legbüszkébb?

- Igazán erre a tavalyi előadásra vagyok büszke.

- Mit adtatok elő?

- A Patak utca nyolcat. Ez egy írott darab. Azt hiszem senki nem érti igazán, hogy miért vagyok erre a legbüszkébb. Nagyon sok mindenen kellett végigmennem a gyerekekkel, akikkel nyolc évig alig csináltak valamit a tanárok. Plusz még a tanárokkal is megbirkóztam, mert persze ilyenkor előjön az irigység és hasonlók. Ez a négy hónap, amíg mindezt végigvittem a gyerekekkel egy kínszenvedés volt. Volt olyan gyerek, aki nyolc év alatt nem beszélt annyit, mint az előadás alatt. Kicsit autista volt. Az előadásban meg olyat pirított, hogy csak néztek a tanárok, hogy „Nem hiszem el! Ennyit tud ez a gyerek?” Ha jól emlékszem, huszonnyolcan voltak összesen a gyerekek, őket kellett megmozgatni. És jó volt látni, hogy ezt kihoztam belőlük azzal, hogy emberséges voltam velük. Nem utasítottam, hogy leülsz kicsi fiam és ezt vagy azt csinálod, inkább megkérdeztem tőle, „Baj van?”. És ez az egész olyan szép volt!